A „tunning” kiállítások - óhatatlanul autós képzeteket is keltő – elnevezése Elekes Károlynak arra a talán egyedülálló, a ready-made felhasználást és az appropriation artot sajátosan ötvöző alkotói módszerére utal, amellyel régi, ismeretlen, outsider alkotók jobban vagy kevésbé sikerült eredeti festményeit helyreállítja, majd saját motívumait ráfesti a képekre.   
A „tunningolt” művekről Sturcz János kiváló, átfogó tanulmányt írt , ami a művek értő elemzése és tipologizálása mellett Elekes Károly alapos restaurátori munkájának, empátiájának és szociális érzékenységének bemutatásával segít eloszlatni az eredeti műbe való beavatkozás gesztusa kapcsán felmerült erkölcsi és művészetelméleti aggályokat. Ez a beszámoló ezért inkább csak a most látott kiállítás összefüggéseire próbál összpontosítani, néhány mű kiemelésével.
A mostani, római 6-ossal jelölt alkalommal harminchat mű látható. A nagyszámú, kisméretű kép elrendezését több szempont formálja. Alapvetően készítésük időrendje szerint haladhat a néző, de nem szigorúan, a valamilyen okból összetartozó képek egymás mellé kerülnek, olykor szinte történetet mondanak el együtt.
A kiállítás látogatóját a Sikertelen kísérlet című kép fogadja. Az eredeti festmény egy havas, erdőrészlet lehetett. Az új, Elekes Károly által ráfestett képelem egy sík, ami a fatörzseket derékmagasságban, vízszintesen elmetszi. Élénk kék keretei között az egyszerre áttetsző és tükröződő felület szinte világít, jelenésszerűen hat. Felülete víztükröt, jégtáblát idéz, de akár üveg- vagy plexilapot is. A kép címével együtt talán a természetábrázolás (vagy talán a látvány- sőt a valóságábrázolás) lehetetlenségére utal: megragadni a tájat annyi, mint keretek közé szorítani, jégtáblába fagyasztani, üvegtáblák közé préselni. Merész felütés a további művekhez…
Közvetlenül mellette a Tágított kép látható. Az eredeti, erdőszéli tájban függőlegesen, a kép mélységében átlósan, perspektivikusan rövidülő keret-motívum van elhelyezve, amelynek alsó szegélye a domborzati viszonyokhoz igazodva egy helyütt megtörik. A tájkép bekeretezése első pillantásra a címmel szemben inkább szűkítésnek hat. Az előző festménnyel együtt, leegyszerűsítve, mintha a világ megismerésének kétféle módját is ábrázolná: az előbbi kép inkább a tudományos, az utóbbi pedig inkább a művészi eljárást. Így válaszolható meg talán, miért „tágított” a kép: minden művész az eléje táruló látvány ábrázolása során többre kíván vállalkozni a táj puszta bekeretezésénél. Ez egyben reménnyel kecsegtet az előbb említett „sikertelen kísérlet” után.
Három, egymás melletti képen hangsúlyozottan vörös színnel történik a ráfestés. A vörös beavatkozás figyelmeztető jellegű, kézenfekvő arra gondolni, hogy mint egy közlekedési tábla, veszélyre hívja fel a figyelmet, például arra, hogy mit művel az ember a természettel. A Vadászterületen a figyelmeztető, körbe írt V-betű (egyúttal a „victoria /győzelem/” jele is) mellett egy tarajos, vörös agancs látható ami a „kiűzetés” után az Édenkertnél őrt álló kerub pallosából előtörő lángnyelvre emlékeztet. Az út kezdete vörös, rekortán futópályája és annak „start” felirata mintha a világot pusztán versenypályának tekintő szemlélet eluralkodására intene. A szomjúság útja állatalakjai az átformálódó természetre figyelmeztetnek. A kifejlett szarvas még tartja magát, csak félig töltődött fel, de az ártatlan és védtelenebb kicsi már teljesen vörös színű, egészen az új rendhez tartozik, pici vörös tálkájából szívja magába a tejet. Vigyázni kell tehát, mire szomjúhozik az ember, mert nem tudja, mivel fogják megitatni-megétetni…
A Végleges naplemente képen a pirossal ráfestett Napkorong egy hegy lábánál, talán magában a hegy gyomrában, fogságba kerül, ottragad. A (fekete) humor: kész, végünk van, nem virrad ránk többé. Itt az alapanyagul szolgáló festmény is egy seregnyi kérdést vet föl, mert nem pusztán egy hagyományos tájképről van szó. Az ábrázolni kívánt hegy ugyanis rendkívül biomorf, sőt antropomorf formákból épül fel. Organikus, élő, lüktető egész. Tetején várrom, vagy sziklaalakzatok, amelyek emberi testformákra emlékeztetnek, az egyik vártorony vagy sziklaorom mintha ökölbe szorított kéz volna. Igen invenciózusnak tűnik az eredeti alkotó, akkor is, ha esetleg médiumi állapotban született műről van szó. Az Elekes Károly által ráfestett jelek is talányosnak bizonyulnak: a Napkorong figyelmes szemlélésével kiderül, hogy nem homogén, benne a jin-jang jel rejtőzik. Az égen pedig kékes erezet, talán a képtérbe nyúló faágak lehettek eredetileg, talán nem. Ez a kék mintázat amellett, hogy faágakat is sejtet, talán villámcsapást idéz leginkább. Igen ám, de a biomorf ököl-vártorony-szikla közelében fokozatosan átmegy szabályos vonalhálózatba, ami nyomtatott áramkörökre emlékeztet, jóllehet nincs kizárva, hogy a lakkréteg repedéseit követi. Reményt kelt azonban, hogy e kép párdarabján, az Emelkedő napokon a látóhatár mögött nemhogy lenyugodna, de inkább felkel a Nap, ezt sugallja a hat, egymás fölött elhelyezett, felfelé egyre sötétebb tónusú Napkorong. Arrafelé a szó szoros értelmében már tisztul is a kép, ugyanis Elekes Károly azt a részét letisztította.
A művész kisméretű képei első ránézésre az eredeti festményekre kerülő, meghökkentő, látszólag oda nem illő motívum által kiváltott humorukkal ragadják meg a néző figyelmét. Tovább szemlélve azonban a művek egyre inkább képi rejtvényeknek tűnnek: először is „keresd, mi az új elem a művön”, majd „keresd az összefüggéseket közöttük”. Elegendő idő elteltével azonban a néző előtt sokkal komolyabb, és mélyebb összefüggések bontakoznak ki, mint hitte volna, és végül úgy érezheti, hogy nem is sikerült gondolatban mindennek a végére járnia, a művek értelmezése bármikor tovább folytatható.
A Köztéri műalkotás című festményen jól bemutatható ez a folyamat. Első ránézésre hatásos poén a falusi tájképbe helyezett bűvös kocka. Beugrik a magyar falukép-toposz, ami itt kellően naiv formában realizálódik. Szellemesnek hat, hogy a poros úton a - különösen politikai okokból - mára eléggé devalválódott értékű „köztéri műalkotás” itt egy óriási bűvös kocka legyen. A Rubik’s cube valószínűleg ott van a világ öt legismertebb magyar vívmánya között, mondjuk a 6:3 és Puskás Öcsi, a Szomorú vasárnap és talán ’56 mellett. A felületes szemlélés után azonban kiderül, a bűvös kocka csak posztamens, a köztéri műalkotás inkább az eredeti képen is szereplő apró zsánerfigura, a fejkendős-pruszlikos asszony lehet, vagy a kettő együtt.
Az Árnyas erdő festményen az erdőrészletre iskolai palatáblára emlékeztető vonalazás közé krétával írott gyöngybetűk kerülnek. Összeolvasva őket, az alábbi naiv, és mint ilyen, őszinte szöveg bontakozik ki: „árnyas erdőben szeretnék élni nyáron át, mert nékem az árnyas erdő…” Elekes Károly kiállításáról összefoglalóan azt lehetne írni, hogy az ennek az idézetnek a folytatása, a végén szereplő három pont feloldása. Az „árnyas erdőt”, átvitt értelemben a természeti látványt megörökítő eredeti képeket a művész úgy alkotja tovább, hogy azok valamely jellegzetességében megtalál valami mélyebb tartalmat, amit változatos, nagy vizuális ötletgazdagságra valló új képelemek aprólékos ráfestésével jelenít meg.
 

Tasnády Attila írása

A cikkben hivatkozott tanulmány: (Sturcz János: Szkeptikus Konceptualitás. Elekes Károly "tunning" képeiről, http://mamu.hu/tagsag/elekes_karoly_sturcz.htm )

Memoart Galéria, 2009. december 28. – 2010. február 28. (A kiállítás meghosszabbítva!)

A bejegyzés trackback címe:

https://kiallitas.blog.hu/api/trackback/id/tr641818571

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.