A Magyarországi Német Írók és Művészek Szövetsége (VUdAK)
1992-ben alakult. Tagjai – körülbelül 40 fő – zömében magyarországi
német származású alkotók, akik a magyarországi német kultúra
reprezentánsai.
A „ZeiTräume“-kiállítással az ulmi Dunai Sváb Központi Múzeum
(Donauschwäbisches Zentralmuseum) 2010-ben a VUdAK
első nagyszabású prezentációjának adott otthont, amely képző
művészetet és irodalmat egyaránt felölelt, így a magyarországi
német művészek jelenlegi alkotói munkájába adott betekintést. A
művészet és a kultúra hűen tükrözi a társadalmi transzformációs
folyamatokat, az etnicitás és integráció viszonyrendszerét, valamint
a határokon átívelő kapcsolatokat Magyarország és Németország
között. Baden-Württemberg Tartomány Brüsszeli Képviselete
számára válogatás készült a műtárgyakból.

 

 

 

 

 

 

 

Bartl József, Hajdú László, Karsch Manfred, König Robert, Matzon Ákos és Misch
Adam, Schwarz Volker és Wagner János festőművészek, illetve
grafikusok munkái tekinthetők meg.
A kiállítás kurátora Matzon Ákos képzőművész, a Magyarországi
Német Írók és Művészek Szövetsége Képzőművészeti Szekciójának
elnöke.
A kiállítás Magyarország Európai Úniós elnökségének kulturális
eseménye.

A kiállítás címe - Új szabályok – Fürjesi Csaba új sorozatára utal, ám érdemes a kifejezés érvényét a többi, most látható képre is kiterjeszteni, vajon mik azok az „új szabályok”, amiket a művész az alkotás során alkalmaz.

Fürjesi Csaba művészete két fő tekintetben látszott változni, szervesen alakulni. Egyfelől kifejezésmódja az absztraktabb felől mintha tartana a reálisabb figuraábrázolás felé. Korábbi festményein az alakok a művész nagy expresszív erejű színfoltjaiból bontakoztak ki, melyeket egy elvontabb formákból épülő, erőteljes rajzos szerkezet fegyelme igyekezett összefogni. Az elmúlt egy-két évben azonban ez a szenvedélyes, ám mégis bizonyos mértékig szigorú grafikai struktúra elkezdett feloldódni, a Fayoumban készült képek egyikén-másikán a pasztózus festékfoltokban szinte teljesen. A művész legújabb képein egy sokkal valósághűbb ábrázolásmód szervezi képpé a koloritot, ami éppoly gazdag, mint a kezdetektől fogva, de most a sötétlilák, barnák, katonai zöldek sajátos árnyalataival nem állnak szemben a sárga szín széles spektrumára épülő munkák, csak a piros ragyog ki élénken olykor, és újdonság a rózsaszín merész alkalmazása.
Az emberalakoknál olyan jelentőséget kapott a legkifejezőbb gesztusukban való ábrázolás igénye, ami csak előzetes fényképhasználattal volt megvalósítható. A mozdulatuk pillanatnyiságában megragadott figurák, egy-egy részlet aprólékosabb kidolgozása, valamint az esetlegesnek, „pillanatfelvételként” ható kompozíciók – amelyekről olykor lemarad az ábrázolt alak fele, vagy éppen csak lába látható – nem képzelhetők el a fotórealizmus eredményei nélkül, a művek azonban mégsem sorolhatók még részleteikben sem a hiperrealista alkotások közé, mivel teljesen más, az érzékekre elemi erővel ható színvilággal együtt valamiféle szimbolikus-metafizikus kontextusban bontakoznak ki.
A másik „új szabály”, hogy módosulni látszik az új művek referencialitása: közvetlenebbé vált a nézőnek a művész fogalmi hivatkozási alapjához való hozzáférése. Fürjesi Csaba munkái eddig is szóltak valami képen kívüli távollevőről. Mintha műalkotásainak tárgyszerűségében – festmény + cím – mindig csak egy része lett volna meg a megábrázolandó tartalmaknak, a másik része a nézőben való megszületésre várt. A művész így igen nagy mértékben bevonta nézőjét az alkotási folyamatba, igényelte azt a nézőben szunnyadó élménykincset, amit festménye a címmel, mint varázsigével együtt felidézhetett.
A szerkesztési elv nála nem egyszer hasonló, mint például Piero della Francesca Krisztus ostorozása című képén, vagy Paul Gauguin Látomás mise után (Jákob viaskodása az angyallal) című festményén, ahol a fő téma a kompozíciót tekintve a szó szoros értelmében háttérbe szorul, az előteret más foglalja el. Fürjesi Csaba művészetében a fő téma idővel a felismerhetetlenségig visszahúzódik, vagy teljesen el is tűnik, csak a címben marad meg, vagy az idézheti fel. A művész ezzel a hiánnyal dolgozik, felfokozott várakozást ébreszt a szemlélőben, a festmények így a képen túli távollevőnek a kiválasztott és megábrázolt emberalakok életére gyakorolt elemi erejű hatásáról szólnak.
Ez a jellegzetesség most némileg módosult: a néző és a művész közös referenciatartománya nem olyan általános vagy titokzatos dolgokra utal, mint régebben. Eddig mintha egy különleges, homályos, sejtelmes jelentéstartomány keresett volna magának a lehetőségekhez képest közérthető képi kifejeződést, most pedig mintha egy egyetemesebb, a néző számára világosabb gondolat nyerne titokzatos, sejtelmes formai megvalósulást. Rebekka ószövetségi története mellett Petőfi Sándor verssora - „Egész úton hazafelé” - szerepel, a címadó Új szabályok sorozatban pedig az általános hivatkozási alapot különböző sportágak jól körülírható, mindenki számára többé-kevésbé ismert játékszabályai testesítik meg. E gondolatok képi megvalósítása azonban ismét egy rejtelmes mögöttes tartományt idéz fel, mivel szimbolikájuk többrétegű értelmezést tesz lehetővé. 
A kiállítás képeit egyetlen vizuális narratíva mentén szemlélve a mozgás, a haladás egy-egy pillanatnyi, kiragadott állapotáról készített tanulmányoknak tűnhetnek Az Áramlat – haladni az árral, a tömeggel, de a folyamat ábrázolása békaperspektívát kap, csak a lábak láthatók. A Grimm-gyerekek (Jancsi és Juliska?) az elveszettség, eltévedés állapotában vannak. A Tranzit az úton levés állapotának jellemző kiemelt példája. Pillanatnyi fennakadás, kiszolgáltatottság az akadályozó-, a húzó- és visszahúzó erők kényének-kedvének, A figurák kicsavarodva, görnyedezve ácsorognak, tétován őgyelegnek, pillanatnyi helyzetükben minden esetlegessé és formátlanná válik. Miközben mindannyian várakozással fordulnak ugyanabba az irányba, úticéljuk felé, olyan, mintha a mögöttük hagyott világ kezdene lebomlani, szétesni. Mintha a tranzit lenne az egyetemes létállapot, a jelen. A cél utáni vágyakozás és a széteső, csak az emlékezetben újra összerakódó múlt közötti megragadhatatlan pillanat.
Ezzel szemben a beteljesülés, a célba érés közelének állapota az Egész úton hazafelé. Első pillantásra a hazatérés felhőtlen boldogságáról szól. Mintha az utolsó sorok egyikének - „röpült felém anyám” - megfordítása lenne a szinte röpülő, a nézőnek hátat fordító főalak. De vajon nem ironikus-e a hatalmas rózsaszín képfelület? Vajon nem sejtet-e tragikumot a középtér nagy, homogén, fekete színfoltja? Nem egy kereszt alakú kompozíció bontakozik-e ki a kitárt karú főalak mozdulatából? A főalak hátat fordít a nézőnek, tőle el, a képtér belseje felé fut, hogy pontosan mi felé, azt alakja kitakarja. Ambivalens azonban, hogy ez a távolodás a figurával való azonosulást könnyíti meg a néző számára.
Az Új szabályok sorozat képei, amelyek mindegyike a cél felé haladás egy-egy fázisát jeleníti meg, első megközelítésben vizuális gegek, abszurd képi humor kifejeződései. Az új szabályok révén minden sportág meg van nehezítve, sokuk nyilvánvalóan a lehetetlenségig. A megnehezítés egyik eszköze például a többszörözés.

A 2. számú képen a rúdugrás és a karikagyakorlat furcsán kombinálódik, a 4-esen a felemás korlát bővül egy újabb taggal, a 12-esen kezeiben két narancsot tartó alak ugrik át távolugró mozdulattal egy magasugró léc és még egy, hatalmasra növelt narancs fölött, míg a 13-assal jelzetten a nagyvárosi grundon elhelyezett diszkoszvetőnek két diszkoszt kell elhajítania.
További eljárás a helyszínek felcserélése. Az 1-es darabon nehéz hegymászófelszerelésben piros gyümölcsöket szüretelnek, a gyümölcsök a homogén, sötét lombozatban csillagokként világítanak, az egyik alak ezeken lépdel. A 3-as és 8-as, golfozókat ábrázoló képen a lyukak és a pázsit viszonya cserélődött fel: zsebkendőnyi lett a gyep a lyukhoz, a nagy katonazöld elveszéshez képest, sőt, maguk a játékosok is a gödörbe kerülnek a 8-ason.
A szabályok sokszor szó szerint fejtetőre állítják az embert, mint az 5-ös művön, ahol hegymászók vagy barlangászok kemény, megfeszített munkával kapaszkodnak saját nézőpontjukból ugyan felfelé, de a néző számára lefelé, miközben a barlang-kráter nyílása a fejük fölött tátong. Ugyanígy, a fent és lent felcserélése látható a 10-es és 11-es képen, ahol az atlétáknak fejtetőre állva kéne kivitelezniük gyakorlatukat. Ez utóbbi kettő ráadásul nemi szerepcserét is jelent: a karika gyakorlatot, ami női szám, férfi mutatja be, a lólengést pedig, ami férfi szám, megtöbbszörözött számú kapaszkodóval ellátott szeren egy tornászlány.
A felnagyítás eszközével két képen él a művész, a 6-oson köríves záródású térben hatalmas labdát (gömböt) vagy korongot gördítenek ifjak, a 9-esen a grundfocisták labdája, viszont csak egy kicsivel nagyobb a kelleténél. A sportolók – az emberek – szemmel láthatóan beletörődéssel próbálnak alkalmazkodni az új viszonyokhoz, megfelelni az elvárásoknak. Jól megörökített mozdulataikkal, amelyekkel aktuális céljuk elérésén fáradoznak, hősiesen igyekeznek úrrá lenni képtelen helyzetükön. 
Úgy tűnik, az Új szabályok sorozat arra, a világban ma uralkodó törvénynek számító versenyszellemre reflektál, amely teljesíthetetlen célokat tűz ki az emberek elé. Arra a szemléletre, amely bizonyos dolgokat felnagyít, másokat fejtetőre állít, összekeveri az elemeket, például férfiból nőt csinál és fordítva. Fürjesi Csaba az irracionális folyamatok modellálására kiválóan alkalmassá teszi a sport világát, az egyértelműen meghatározott játékszabályoktól való eltérés ábrázolása által.
A kiállításon a képek recepcióját azonnal és nagymértékben befolyásolja a galériában való elhelyezésük. A festmények nem a megszokott csupasz, fehér falú, a képektől eltekintve üres, homogén steril kiállítóterekben, hanem biedermeier és empire bútorok, valamint más lakberendezési tárgyak - például csokrok és párnák - társaságában kaptak helyet. Ez a fajta enteriőr szemlélet Ari Kupsus, a galéria finn tulajdonosának koncepciója, aki sorra így rendezi a kiállításokat galériájában. A bútorok és más kiegészítők Fürjesi Csaba egyes festményeinek színvilágához illeszkedően igen nagy műgonddal és aprólékossággal vannak összeválogatva és elrendezve. A tanulság mindezek alapján egyfelől az az általánosság lehet, hogy különböző korok műtárgyai képesek lehetnek nagyszerűen együttműködni, ha egymás művészi hatását felerősítik, nem pedig kioltják, másfelől a berendezési tárgyak olyan módon értelmezik is a kiállított képeket, hogy azokat egy leendő gyűjtő későbbi lakásbelsőjébe pozícionálják. Ennek révén a kortárs Fürjesi Csaba műveinek elhelyezése a századelő nagy magyar festészeti kibontakozásának idejére emlékeztet, amikor az avantgarde művek polgári enteriőrökben nyertek elhelyezést, amikor a festők-galériások-műgyűjtők (és talán nem utolsó sorban a művészettörténészek) kapcsolatára egy nagy, szinte ideális összhang volt jellemző, vagy legalábbis a jelenből visszatekintve szeretjük ezt feltételezni.
Tasnády Attila írása

A „tunning” kiállítások - óhatatlanul autós képzeteket is keltő – elnevezése Elekes Károlynak arra a talán egyedülálló, a ready-made felhasználást és az appropriation artot sajátosan ötvöző alkotói módszerére utal, amellyel régi, ismeretlen, outsider alkotók jobban vagy kevésbé sikerült eredeti festményeit helyreállítja, majd saját motívumait ráfesti a képekre.   
A „tunningolt” művekről Sturcz János kiváló, átfogó tanulmányt írt , ami a művek értő elemzése és tipologizálása mellett Elekes Károly alapos restaurátori munkájának, empátiájának és szociális érzékenységének bemutatásával segít eloszlatni az eredeti műbe való beavatkozás gesztusa kapcsán felmerült erkölcsi és művészetelméleti aggályokat. Ez a beszámoló ezért inkább csak a most látott kiállítás összefüggéseire próbál összpontosítani, néhány mű kiemelésével.
A mostani, római 6-ossal jelölt alkalommal harminchat mű látható. A nagyszámú, kisméretű kép elrendezését több szempont formálja. Alapvetően készítésük időrendje szerint haladhat a néző, de nem szigorúan, a valamilyen okból összetartozó képek egymás mellé kerülnek, olykor szinte történetet mondanak el együtt.
A kiállítás látogatóját a Sikertelen kísérlet című kép fogadja. Az eredeti festmény egy havas, erdőrészlet lehetett. Az új, Elekes Károly által ráfestett képelem egy sík, ami a fatörzseket derékmagasságban, vízszintesen elmetszi. Élénk kék keretei között az egyszerre áttetsző és tükröződő felület szinte világít, jelenésszerűen hat. Felülete víztükröt, jégtáblát idéz, de akár üveg- vagy plexilapot is. A kép címével együtt talán a természetábrázolás (vagy talán a látvány- sőt a valóságábrázolás) lehetetlenségére utal: megragadni a tájat annyi, mint keretek közé szorítani, jégtáblába fagyasztani, üvegtáblák közé préselni. Merész felütés a további művekhez…
Közvetlenül mellette a Tágított kép látható. Az eredeti, erdőszéli tájban függőlegesen, a kép mélységében átlósan, perspektivikusan rövidülő keret-motívum van elhelyezve, amelynek alsó szegélye a domborzati viszonyokhoz igazodva egy helyütt megtörik. A tájkép bekeretezése első pillantásra a címmel szemben inkább szűkítésnek hat. Az előző festménnyel együtt, leegyszerűsítve, mintha a világ megismerésének kétféle módját is ábrázolná: az előbbi kép inkább a tudományos, az utóbbi pedig inkább a művészi eljárást. Így válaszolható meg talán, miért „tágított” a kép: minden művész az eléje táruló látvány ábrázolása során többre kíván vállalkozni a táj puszta bekeretezésénél. Ez egyben reménnyel kecsegtet az előbb említett „sikertelen kísérlet” után.
Három, egymás melletti képen hangsúlyozottan vörös színnel történik a ráfestés. A vörös beavatkozás figyelmeztető jellegű, kézenfekvő arra gondolni, hogy mint egy közlekedési tábla, veszélyre hívja fel a figyelmet, például arra, hogy mit művel az ember a természettel. A Vadászterületen a figyelmeztető, körbe írt V-betű (egyúttal a „victoria /győzelem/” jele is) mellett egy tarajos, vörös agancs látható ami a „kiűzetés” után az Édenkertnél őrt álló kerub pallosából előtörő lángnyelvre emlékeztet. Az út kezdete vörös, rekortán futópályája és annak „start” felirata mintha a világot pusztán versenypályának tekintő szemlélet eluralkodására intene. A szomjúság útja állatalakjai az átformálódó természetre figyelmeztetnek. A kifejlett szarvas még tartja magát, csak félig töltődött fel, de az ártatlan és védtelenebb kicsi már teljesen vörös színű, egészen az új rendhez tartozik, pici vörös tálkájából szívja magába a tejet. Vigyázni kell tehát, mire szomjúhozik az ember, mert nem tudja, mivel fogják megitatni-megétetni…
A Végleges naplemente képen a pirossal ráfestett Napkorong egy hegy lábánál, talán magában a hegy gyomrában, fogságba kerül, ottragad. A (fekete) humor: kész, végünk van, nem virrad ránk többé. Itt az alapanyagul szolgáló festmény is egy seregnyi kérdést vet föl, mert nem pusztán egy hagyományos tájképről van szó. Az ábrázolni kívánt hegy ugyanis rendkívül biomorf, sőt antropomorf formákból épül fel. Organikus, élő, lüktető egész. Tetején várrom, vagy sziklaalakzatok, amelyek emberi testformákra emlékeztetnek, az egyik vártorony vagy sziklaorom mintha ökölbe szorított kéz volna. Igen invenciózusnak tűnik az eredeti alkotó, akkor is, ha esetleg médiumi állapotban született műről van szó. Az Elekes Károly által ráfestett jelek is talányosnak bizonyulnak: a Napkorong figyelmes szemlélésével kiderül, hogy nem homogén, benne a jin-jang jel rejtőzik. Az égen pedig kékes erezet, talán a képtérbe nyúló faágak lehettek eredetileg, talán nem. Ez a kék mintázat amellett, hogy faágakat is sejtet, talán villámcsapást idéz leginkább. Igen ám, de a biomorf ököl-vártorony-szikla közelében fokozatosan átmegy szabályos vonalhálózatba, ami nyomtatott áramkörökre emlékeztet, jóllehet nincs kizárva, hogy a lakkréteg repedéseit követi. Reményt kelt azonban, hogy e kép párdarabján, az Emelkedő napokon a látóhatár mögött nemhogy lenyugodna, de inkább felkel a Nap, ezt sugallja a hat, egymás fölött elhelyezett, felfelé egyre sötétebb tónusú Napkorong. Arrafelé a szó szoros értelmében már tisztul is a kép, ugyanis Elekes Károly azt a részét letisztította.
A művész kisméretű képei első ránézésre az eredeti festményekre kerülő, meghökkentő, látszólag oda nem illő motívum által kiváltott humorukkal ragadják meg a néző figyelmét. Tovább szemlélve azonban a művek egyre inkább képi rejtvényeknek tűnnek: először is „keresd, mi az új elem a művön”, majd „keresd az összefüggéseket közöttük”. Elegendő idő elteltével azonban a néző előtt sokkal komolyabb, és mélyebb összefüggések bontakoznak ki, mint hitte volna, és végül úgy érezheti, hogy nem is sikerült gondolatban mindennek a végére járnia, a művek értelmezése bármikor tovább folytatható.
A Köztéri műalkotás című festményen jól bemutatható ez a folyamat. Első ránézésre hatásos poén a falusi tájképbe helyezett bűvös kocka. Beugrik a magyar falukép-toposz, ami itt kellően naiv formában realizálódik. Szellemesnek hat, hogy a poros úton a - különösen politikai okokból - mára eléggé devalválódott értékű „köztéri műalkotás” itt egy óriási bűvös kocka legyen. A Rubik’s cube valószínűleg ott van a világ öt legismertebb magyar vívmánya között, mondjuk a 6:3 és Puskás Öcsi, a Szomorú vasárnap és talán ’56 mellett. A felületes szemlélés után azonban kiderül, a bűvös kocka csak posztamens, a köztéri műalkotás inkább az eredeti képen is szereplő apró zsánerfigura, a fejkendős-pruszlikos asszony lehet, vagy a kettő együtt.
Az Árnyas erdő festményen az erdőrészletre iskolai palatáblára emlékeztető vonalazás közé krétával írott gyöngybetűk kerülnek. Összeolvasva őket, az alábbi naiv, és mint ilyen, őszinte szöveg bontakozik ki: „árnyas erdőben szeretnék élni nyáron át, mert nékem az árnyas erdő…” Elekes Károly kiállításáról összefoglalóan azt lehetne írni, hogy az ennek az idézetnek a folytatása, a végén szereplő három pont feloldása. Az „árnyas erdőt”, átvitt értelemben a természeti látványt megörökítő eredeti képeket a művész úgy alkotja tovább, hogy azok valamely jellegzetességében megtalál valami mélyebb tartalmat, amit változatos, nagy vizuális ötletgazdagságra valló új képelemek aprólékos ráfestésével jelenít meg.
 

Tasnády Attila írása

A cikkben hivatkozott tanulmány: (Sturcz János: Szkeptikus Konceptualitás. Elekes Károly "tunning" képeiről, http://mamu.hu/tagsag/elekes_karoly_sturcz.htm )

Memoart Galéria, 2009. december 28. – 2010. február 28. (A kiállítás meghosszabbítva!)

Váczi Dani a fotózást követően kezdett festeni, most kiállított tizenhárom festményét is fotók alapján készítette. Új kiállítása tehát első pillantásra tekinthető a fényképezés és a festészet immár százötven éves párbeszédében a legutóbbi hozzászólások egyikének is.
A kiállított képek tematikája elég könnyen leírható: punk és new wave előadók portréi. Olyanoké, akik zenéjük és szövegeik mellett testüket is médiumnak tekintve nagy figyelmet szenteltek a vizuális hatásnak. Váczi Dani egyik kedvence például Nina Hagen, aki mindig megújuló jelmezeivel (kokott, vamp, szörny, bohóc, stb.) időről időre képes volt meghökkenteni közönségét. De feltűnik Lene Lovich, Klaus Nomi és Annie Lennox is. Az egyes művekhez azonban nem tartoznak feliratok, így felmerül a kérdés: fontos-e, hogy ki látható a képen? 
Vagy inkább a kiállítás címével együtt érdemes őket szemlélni? „Lágy lidércek”. De pontosan ki is a lidérc? A meghatározásért legokosabb a Néprajzi Lexikonhoz fordulni: „a hiedelemanyag egészét tekintve leginkább három vonása domborodik ki: a tüzes alakban való megjelenés, a szexuális jelleg, valamint a segítőszellem-jelleg.” Egyik legfontosabb alakváltozata a csirke, aki „gazdájával együtt él mint szeretője (ha nő a gazdája, éjjel férfivá változik és viszont); gazdája a kebelén hordja, gazdáját esetleg éjjel nyomja (lidércnyomás) vagy vérét szívja. Az legyengül, beteg lesz vagy meghal. Gazdája minden kívánságát teljesíti, ha az „mit hozzak?” vagy „mit-mit-mit?” kérdésére felel. Pénzt hord tulajdonosának, így az meggazdagszik.”
Lidércportrékról van szó tehát e kiállítás játékszabályai szerint. De miként valósul meg ezek művészi kivitelezése? Váczi Dani régi fényképeket vesz elő, ezek szolgálnak festményei alapjául. A leglátványosabb mozzanat az alkotói folyamatban az, hogy autonóm színvilágot hoz létre rajtuk. Az eredeti képhez képest is rendkívül élénk, kiáltó színeket (piros, rózsaszín, smaragdzöld) alkalmaz merészen. A művek így dekorativitásuk mellett igen figyelemfelkeltő hatásúak, plakátszerűek, pontosabban könnyűzenei poszterekre, lemezborítókra emlékeztetnek. A harsány, többnyire derűs színhasználat és a könnyedség, humorosság egyúttal felidézi a punk-new wave mozgalommal nagyjából egyidejű magyar „új szenzibilitás” korszakát is.
Váczi Dani az eredeti kompozíciót saját elképzelése szerint többé-kevésbé megváltoztatja. Beavatkozik, hogy a számára kedves alakokat kiszabadítsa a fotók pillanatnyiságának rabságából.. Annie Lennox híres zakós-nyakkendős fényképe alapján például három egymást értelmező festményt készít. Az egyiken Annie arcvonásait kihagyja, a másikon fiúarccá egészíti ki, a harmadikon pedig valósághűen ábrázolja. Egy másik festményen Lene Lovich szája sarka lefelé görbül, szemben az eredeti képpel, amin az énekesnő kedvesen mosolyog. Klaus Nomi középkori jelmezes portréján a „felfelé” megfolyt festék talán egy égi irány jelzése, hiszen ő az egyetlen négyük közül, aki már nem él.

A képek vegyes technikával készültek. Döntően olajfestmények vásznon vagy farostlemezen, de ezt a művész a legváltozatosabb anyagú rátétekkel – például beragasztott lepkékkel, csipkével, pávatollal, ragasztószalaggal egészítette ki. Áruk 120 és 290e Ft között van. Magyarországon újdonságnak számít az a – különösen az Egyesült Államokban elterjedt – gyakorlat, hogy a műveknek a szerző által korlátozott példányszámban (max. 20) készített reprodukciói megvásárolhatók a kiállításon. Méretük feleakkora, mint az eredeti, áruk 10e Ft, így a művészet iránt rajongó, de vékonyabb pénztárcájú látogatók is megvásárolhatják őket. 

Váczi Dani most kiállított művei a fénykép-festmény kapcsolat szempontjából arra irányuló vállalkozásnak tűnnek, hogy az eredeti, mára mondhatni megsárgult fotók idő és tér dimenzióját kitágítsa. Némi iróniával fogalmazva pedig kiállítása kultúrantropológiai vizsgálódás a multikulturális népi hiedelemvilág egyik jelensége – a „lágy lidércek” - tárgykörében.

Tasnády Attila írása

Váczi Dani: Lágy lidércek
Stoll’Art Galéria, 2009. VIII. 25 - X. 3.



 


Sara Berti bolognai születésű és iskolázottságú, budapesti kötődésű fiatal szobrászművésznő egyre inkább jelen van a hazai művészeti életben, az elmúlt másfél évben számos önálló és csoportos kiállításon vett részt hazánkban. Magyarországi önálló kiállításain szobrait mintha Tertullianus caro salutis est cardo (a /hús-vér!/ test az üdvösség sarokköve) maximájának szellemében állítaná ki a Corpo /Test/ és még egy emellé rendelt fogalom rendezési elve alapján. Így a 2008-as Corpo Pubblico és Corpo Privato után az idén az Olasz Kultúrintézet szépséges aulájában bemutatott, tizenhárom kisbronzból és egy feketére lakkozott hársfaszoborból álló kiállítás címe vagy mottója: Corpo – Casa /Test – Ház/. 
Ez a cím igen kiterjedt és szerteágazó fogalomkört rendel a szobrok szemléléséhez. „A test a természet által adományozott és épített „lakás” az Én számára. (…) a hely felfogható pillanatnyi vagy tartósan használt „második lakásként”… amelynek jobb lenne, ha a mai ember kisebb fontosságot tulajdonítana.” – írja a művésznő a kiállítási katalógusban, de a nézőben Szent Pál szavai is felidéződhetnek: „Nem tudjátok, hogy testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma, akit Istentől kaptatok? Nem tudjátok, hogy nem vagytok a magatokéi?” /1Kor6.19/
Sara Berti szobrai belső történések külső kivetüléseinek, más szóval belső, ha tetszik lelki folyamatok külső térben való szobrászi ábrázolásainak tűnnek. Minden, ami a testben mint házban az Énnel kapcsolatos, a testet körülvevő, befogadó környezetben, mint „második lakás”-ban játszódik le, ismétlődik meg. Ház a testben, test a házban. A külső tér úgy válik alkalmassá a belső folyamatok érzékeltetésére, hogy a művész megteremti és spirituális tartalommal telíti az alakjaival közvetlenül határos környezetet, hasonló szellemben, mint Giacometti, aki szerint „a tér, mely a szobrot körülveszi, maga a szobor.”
Sara Berti emberábrázolásai redukáltak, a test a törzset és a végtagok kezdeményeit jelenti, ahol a fej vagy hiányzik, vagy éppen csak jelölt. Megformáltságukban azonban rendkívüli kifejezőerő rejlik. A figurák terét egy függőleges és egy vízszintes irányú tengely jelöli ki, ahol az alakok az origó körül mind a négy lehetséges tartományban helyet foglalhatnak, mozgásuk pedig ezekhez képest határozható meg.
A függőleges tengely mindig egy vékony, legallyazott fatörzsszerű képződmény, a vízszintes tengely pedig a szó szoros értelmében a víz szintje. A kettő azonban ugyanazon művön csak ritkán szerepel egyszerre. E két dimenziót meghatározó elem, a függőleges irányt kijelölő szál és a vízszintest kijelölő vízszint, úgy látszik, gazdag általános és egyéni szimbolikus tartalommal bír.
A függőleges szál hallatlanul sok mindent felidéz. Iránya Sara Berti művein szinte sohasem merőleges a talajszintre, azzal általában több, mint 60°-os szöget zár be. (Vajon miért lehetetlen a felemelkedés az ég felé a legközvetlenebb úton?) Ez a legallyazott fatörzs Életfa is lehetne, annak ellenére, hogy ebben a formájában inkább holt. Lehetséges, hogy itt a fának mint élőnek olyasfajta redukciójáról van szó, mint az emberalakok esetében. Ez a motívum karóra is emlékeztet, ami a Föld bizonyos pontjain a temetkezés egyik formája (volt?), de éppígy kivégzőeszközre is, illetve arra, amikor a kivégzettek fejét tették karóba húzva közszemlére. E szimbolikus jelentőségű elem kialakulására utal Sara Berti most kiállított Születés című 2005-ös (tehát valamivel régebbi) műve, ahol még ágkezdemények is vannak, és az ember magából a fatörzsből látszik sarjadni, míg régebbi művei között vannak valódi fatörzsek végére helyezett aprólékosan és plasztikusan kidolgozott és festett terrakotta emberi fejek, ami egyrészt a karóba húzott fej képzetét erősíti, másrészt így a fatörzs maga válik testté. E műveken a függőlegesen felállított kopja és fej az élő alakot, a vízszintesen lefektetett pedig a holtat ábrázolja. Ez a tengely tehát Sara leleménye, egy ősi, sokatmondó szimbólum, mely általa merőben új összefüggéseket teremt.
A vízszintes síkot a – főleg 2008-ban készült – szobrokon a vízszint egyéni ábrázolása jelöli ki. Elegáns módon, felszínét patinával, mozgását egyenetlen felszínnel, a hullámzást pedig duplikált szintekkel érzékelteti. A testek mozgásának vízben való ábrázolása nem gyakori téma a szobrászatban, ugyanakkor ez is szimbolikus jelentőségűnek tűnik, gondolva például arra a lehetőségre, hogy az elmerülés révén elméletileg egy negatív, a felszín alatti tartományban való létezés bemutatására is mód nyílik.
Sara Berti torzókat formál, ennek oka talán az, hogy egyénítés nélküli figurákat alkothasson, a test „ideáját”, hogy ne magára a törzsből, végtagokból és esetleg fejből álló figurára irányítsa a figyelmet, hanem azokra a folyamatokra, amelyeken ez a test keresztülmegy, illetve azokra a mozgásokra, amelyeket végez. Mert ezek az alakok mindig mozgásban vannak. Átalakulnak, kifeszített húrokon egyensúlyoznak, rendkívüli erőfeszítéssel igyekeznek céljuk felé. Mozgásuk többnyire felfelé irányul. Hallatlan igyekezetük a szobrászi megformáltságban is megmutatkozik: izomzatuk, inaik, idegszálaik erővonalain, megfeszült testük minden egyes porcikáján ott van Sara keze nyoma: jól látható, ahogyan gyűri, gyömöszöli az anyagot, alkotói küzdelméből születik meg figuráinak köznapi, de annál nagyszerűbb heroizmusa. Olyan, mintha a művész magát a bronzot munkálná meg puszta kézzel. A figurák iparkodásuk ellenére nem nehézkesek, épp ellenkezőleg: a bronzkori itáliai vagy éppen a manierista kisszobrokhoz hasonlóan karcsúak, kifinomultak, átszellemültek. Kevesen képesek ilyen szerethető figurákat alkotni napjainkban.
Sara Berti szobrai szinte szokatlan őszinteséggel és jóhiszeműséggel feszegetnek létkérdéseket, ezek közül legközvetlenebb módon talán az embernek testben való létezésére reflektálnak. Teszik ezt ráadásul olyan hagyományos szobrászati témákon keresztül, mint például figuraábrázolás mozgás közben, a szobor és az általa kisajátított tér problémája, továbbá olyan ősi technikával, mint az egyedileg öntött bronzszobrok. A formai megoldások, és azok a következtetések, amelyekre a szobrok révén eljut, valóban új és olykor meglepő eredményeket hoznak. A lélek tesztelésének folyamata a test közvetítésével válik művészileg megragadhatóvá.

Tasnády Attila írása



 

Kissé eldugott helyen van a Pestújhelyi Közösségi Ház, de megérte a keresés, mert egy olyan életművet láthattam és egy olyan kedves és személyes megnyitón vehettem részt, amely igazi és őszinte élményt jelentett.
Nuridsány Zoltán (1925-1974) fiatalon elhunyt festőművész VI. életműkiállítása volt ezen a hűvös, tél előtti kedd estén.
A Közösségi Ház kiállítótermében viszont annál bensőségesebb volt a hangulat. A megnyitóra felkért Mezei Gábor belsőépítész repülője vele együtt ugyan Párizsban maradt, ami roppant kínos lenne egyébként, de helyette olyan személyes, emberi mélységeket bemutató gondolatokat kaptunk a művész feleségétől, amit én biztosan nem cseréltem volna el.
Ez annál is inkább fontos, hiszen Nuridsány Zoltán olyan festő, aki alapvetően nincs szem előtt. Mint megtudtam ez már a VI. része az életmű kiállításnak, amit egy kicsit így túlzásnak érzek, a hely és az előkészítettség tekintetében. Az viszont, amit láttam és hozzá a korábban megjelnt két katalógus már egészen más összefüggésbe helyezi a dolgokat.

Mi lesz veletek Európai Iskola fiataljai?

A marosvásárhelyi születésű Nuridsány nagyon jól indult. A Képzőművészeti Főiskolán Szőnyi, Barcsay, Fónyi, Kmetty voltak a mesterei. Rabinovszky tanársegéde lett, majd 1948-ban Római ösztöndíjas. 1946-tól részt vett az Európai Iskola kiállításain. Ígéretes tehetségnek tartották!
Életének ez a szakasza, gyakorlatilag 3-5 év! mindössze, amelyik egy európai szinkronicitást mutat. Ez a pár év elsőosztályú műveket adott a magyar képzőművészetnek.
Van azonban utána még 20-25 év, amikor azt várná az ember, hogy ebből az ígéretes tehetségből valami fantasztikus alkotó lesz és bizony a későbbi művek nem ezt mutatják.
Valami eltörött, valami elbizonytalanodott, valami elveszett.
Mindent tud a festő, amit a mesterségről tudni kell. Ez későbbi munkáin is érződik, de valahogy elveszett belőle a töltés, a tűz, az európai szellem, ami a negyvenes évek végén még benne volt.
És itt van az "életmű kiállítás" fogalom tisztázásának igénye. Ezekre a kérdésekre meg kell adni a válaszokat! Valóban fel kell dolgozni az életművet. A levelezést, a műveket, a még elérhető szemtanúk gondolatait. Mi is történt valójában. 
Ma már egy cd egy dvd is alkalmas egy jól feldolgozott életmű publikálására, tehát nem kellenek feltétlenül milliók az igényes könyvek kiadásához. A feltárt információ a lényeg, a jól dokumentált művek a fontosak.
Nuridsány Zoltán megérdemli ezt a munkát, amelyet nagyon tisztességesen a család el is kezdett, de ezt rendszerbe kell helyezni és szakmai összefüggések mellérendelésével lehet hitelesen értékelni.
Ezzel még adós a magyar művészettörténet.
 

Az idősebb látogató némi nosztalgiával fedezi fel Váczi Dani művein korábbi évek olyan idoljait, mint Nina Hagen, vagy Klaus Nomi  és gondolkodóba esik: vajon mit üzennek ők 30 év távlatából a fiataloknak?

Váczi Dani művei részben választ adnak erre a kérdésre. A művész talán leginkább a karikaturista módszerével közelít a popkultúra e sajátos válfajához, a punkhoz. Annak jellemző tulajdonságait felnagyítja és fokozza, így vázol torzképet arról a stílusról (szubkultúráról, ideológiáról) amely amúgy nagyon is szívesen tetszelgett torzképekben. A punk előadó most a bohóc ősi maszkjában tűnik fel, saját harsányságának elfolyó, elmaszatolódó színes festékcsíkjai rácsként zárják el az arcát.

A punk spontaneitásra és polgárpukkasztásra irányuló szándéka karikírozott formában ott van a képeken, de a punkkal szembeni kritikus hangok is helyet kapnak: ha a punk a szemét kultúrája, akkor szerepeljen a képen szemét: ténylegesen beleragasztva a képbe a cigicsikkeket, döglött darazsakat, papírfecniket, stb., ráadásul mindezt még csak nem is minden líraiság nélkül.

A punk témájú festmények mellett Váczi Dani szobrokat is kiállított. Az előbbiek kreáltságával teljes mértékben szembenáll az utóbbiak természetessége. Ezek a kisszobrok azt a fajta élményt nyújtják, amit akkor érez az ember, amikor megpillant egy természetalkotta képződményt, ami emberkéz alkotásának tűnik. Váczi Daninál azonban fordított a helyzet: köszobrai mintha a természetben keletkeztek volna, noha művészkéz munkái. Kis méretük ellenére is erőteljesek, értékük organikusságukban rejlik. A kiállításon ez az egyedül biztos menekülési útvonal: a természet felé.

Stoll'Art Galéria

 Tasnádi Attila írása

Bálint Endre műveinek válogatott kiállítása az Erdész és Makláry Galériában

2008. július 31-szeptember 15.

Rendkívül jó érzékkel és jó időpontban vállalkozott Bálint Endre (1914-1986) munkáinak bemutatására az Erdész és Makláry Galéria. Egyrészt mivel a művész életmű-kiállításának megrendezése egyelőre még várat magára, másrészt mivel Bálint Endre művei egyre jobban szerepelnek a hazai aukciókon.

A most kiállított képek az ötvenes-hatvanas évek fordulójától a hetvenes évek közepéig terjedő időszakból származnak. A cím „Szentendrétől Párizsig”szerencsésen utal egyrészt arra, hogy Bálint Endre számára meghatározó élményt jelentett Szentendre, különösen a Vajda Lajos művészetével való találkozás, másrészt arra, hogy 1957 és 1962 között a festő Párizsban élt és dolgozott. Ez volt a művésznek az a korszaka, amikor egyéni kifejezésmódjára igazán rátalált, majd ebben a szellemben alkotni kezdett.

A galéria változatos módon mutatja be a változatos technikával készült műveket. A fára vagy vászonra festett olajképek, vagy a montázsok mellett figyelemre méltók azok a darabok, amikor a művész „talált tárgyakat” alakít át, azokra fest, azokból állít össze együttest, mint például a Bőgőnyak, vagy a Zsennyei emlék esetében.

Olykor egyetlen, nagy fehér falfelületre kerül több, vízszintesen elnyúló, sokszor szabálytalan alakú festett fatábla, máskor a nagyobb sorozatok – mint például a Képszonettek sorozat 15 darabja, vagy az 1974-es, 6 db-ból álló Angyalok kara viszonylag elkülönülten szemlélhető. A világos, nagy falfelület ellenpontja az a félhomályos sarok, ahol irányított fénysugárral megvilágított olajfestmények, mint például a Roueni látomás (1967), láthatók.

A művek megvilágítási módja igen szellemesre sikerült, az élénk színfoltok szinte kigyúlnak a sötét tónusok között. A néző tekintetének, figyelmének irányítása egyfajta értelmezése is egyben a műveknek, ez azonban egyáltalán nem baj.

Összegezve a látottakat: az Erdész és Makláry Galéria – hűen szentendrei gyökereihez – ismét egy nagy, 20. századi, a városhoz kötődő magyar művész munkáiból rendezett gazdag anyagot felvonultató, határozott koncepciót érzékeltető kiállítást, amelynek külön ”fénypontja” a megvilágítás.  

Tasnádi Attila

1, 2, 3,....10.

Szóval láttam én már sok féle kiállítást, olyat is amelyikhez erős gyomor kellett, de azért ez egy újabb csúcs.

Íme a rövid hír: "

Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal
2008. 08. 28.

A magyar adózás történetét összefoglaló, bemutató kiállítást nyitott meg csütörtökön dr. Veres János pénzügyminiszter és dr. Szikora János, az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal (APEH) elnöke. A Kiemelt Adózók Igazgatóságának épületében berendezett tárlat egy nagyobb gyűjtemény kiindulópontja, egy a közeljövőben megvalósítandó adózástörténeti múzeum első állomása. A bemutatót nem csak az adóhivatal dolgozói, de maguk az érdeklődő adófizetők is megtekinthetik a Dob utcai intézményben.

A kiállítás összeállításában az Országos Széchenyi Könyvtár munkatársai közreműködtek aktívan, de az OSZK és az APEH „gyűjteményeiben" fellelhető relikviákon kívül több hazai közgyűjtemény is hozzájárult történeti iratokkal, használati tárgyakkal az első alkalommal készült összefoglaló tárlat anyagához...."
Akit érdekel a részletes ismertetése a kiállításnak az kattintson ide.
Természetesen mindenkinek szíve joga, hogy kiállításokat szervezzen, még az is jó, hogy gyakorlatilag bármiről, bármilyen témában lehet ma már Magyarországon kiállítani. De azért ehhez elég "kifinomult ízlés" kell, hogy valaki abból szervezzen kiállítást, hogyan kezdték el elődeink és kortársaink nyúzni a népet, és mindezt tegye az országnak eme helyzetében, a mai adófizetők pénzéből.

Indult a történet a tizeddel, István király korában, vagy 1000 évvel ezelőtt és bizony ma már csak a jó'Isten tudja, hány tizedet húznak le a nép egyszerű gyermekéről. No de mint mondtam, ízlés dolga. Ha valakit ez a kulturális élmény izgat fel, egészségére.
A szervezők nem érik be ennyivel. Hab a tortán, egy adózás történeti MÚZEUM létrehozásának előrevetítése. Hajrá emberek! Vásároljunk "téglajegyet". Ennek már úgyis hagyománya van nálunk!

Csak a tréfa kedvéért az jutott eszembe, hogy ha a magyar múzeumok lennének például az állam, akkor jó alaposan megadóztathatnának mindenkit. Az adóból pedig csinálhatnának igazi nagy "Magyar" múzeumot. Mindenki elmehetne műélvezni, a "kiemelt múzeumlátogatók intézményébe", de csak "előre bejelentkezve", csak "keddi napon", nem ám vasárnap, amikor a "polgár" ráér.
Gyanítom ez az adózás történeti kiállítás nem fogja megdönteni a Szépművészeti Múzeum nagy giga tárlatainak nézőszámát, de lehet, hogy egy eldugott isten háta mögötti kis múzeumét sem.
Bár erre is lenne egy ötletem. Minden adózó és jövendő adózó állampolgárnak kötelezővé tenném, hogy nézze meg a kiállítást, és már csak a tréfa kedvéért próbálja ki, milyen mámorító érzés lehet ott helyben adózni, ahol a "kiemelt ügyfeleket" kezelik. Elég csak egy ezrest beszedni mindenkitől, és akkor az egy olcsó kiállítási beugrónak megfelelő "adócska" lenne, ugyanakkor totális és rendkívüli adózási élménnyel. Ebből a pénzből pedig, ami azért nem lenne kevés (10 milliószor 1000 Ft) mindjárt meg lehetne építeni az adózás történeti múzeumot!

 

Augusztus 16-tól, minden nap 10 és 18 óra között a spanyol festőóriás, Goya 120 műve várja a látogatókat az esztergomi egykori Vármegyeháza dísztermében.
A kiállítás gerincét Goya két grafikai sorozata adja.
A 40 darabból álló Tauromaquia témája a bikaviadal.
A Caprichos magyarázata „a minden civilizált társadalomban megtalálható számtalan őrültség, és azok az előítéletek és kárhozatos gyakorlat, amelyeket a szokás, a tudatlanság és az önérdek megszokottá tett”.
Goya rézkarcai mellett sikerült a rendezőknek öt Dalí-interpretációt is bemutatni a közönségnek. Dalí Goya képeit saját szemléletmódjának megfelelően dolgozta át. A két szerző, az eredeti és az átdolgozott 5-5 kép egymás mellett látható az esztergomi kiállításon.
A kiállítás augusztus 16.-tól október 15.-ig látható hétfő kivételével minden nap 10 és 18 óra között Esztergomban a volt Vármegyeházán, a Deák Ferenc Utca 4. szám alatt.
Bővebben...